25. Ámokfutók

Los Angeles, úton a Róka Bázis felé

2018. június 15.

– Azonnal ébredjetek! – lehelte Jackson O'Conell visszafojtott hangon, miközben tekintetét egy pillanatra sem vette le az épület előtt álló T-600-asról.

Nigel és Timothy rögtön engedelmeskedtek, szinte minden fáradtságukat elfelejtették, és máris készen álltak a harcra. A gerillaéletnek mindennapi velejárója volt a hirtelen ébredés, ezért egyiküknek sem jelentett gondot.

A szűk bejárat két oldalán O'Conell és Martin térdelt, mindketten egyetlen pontba néztek Nigel szeme hamar kitisztult, és ő is észrevette a kiborgot. Magában káromkodott egyet, majd O'Conell felé fordult, és kézjelekkel kérdette:

– Mit csinálunk?

– Egyszerre tüzet nyitunk rá.

– Háromra?

– Háromra.

Nigel villámgyorsan elmutogatta a tervet Timothynak, O'Conell ugyanezt próbálta tenni Martinnal, de aztán eszébe jutott, hogy a férfi nem érti az ő kézjeleiket. Őrült baromságnak tartotta, hogy saját jelrendszert dolgoztak ki, de most nem volt idő ezt megvitatni. Bízott benne, hogy hármójuk összesített tűzereje is elegendő lesz.

Felemelte három ujját, majd elkezdte egyenként lehajtani őket. Az utolsónál megragadta a fegyverét, és meghúzta a ravaszt, tökéletes szinkronban a másik két gerillával.

Martin érezte, ahogy a háta mögül tüzelők által kilőtt golyók elszáguldanak a füle mellett, összerezzent, majd behúzódott a sarokba, hogy minél kevesebbet takarjon a többiek elől.

A kiborgnak arra sem maradt ideje, hogy a fejét a támadás irányába fordítsa. A lövedékek oldalról érték, s bár így kisebb célfelületet mutatott, szinte minden lövés eltalálta.

A három fegyver üresen kattant. Ilyen mértékű pazarlás normális esetben nem lett volna megengedett, de teljesen kiszolgáltatott helyzetbe kerültek, ezért biztosra kellett menniük.

A T-600-as ugyanúgy állt tovább, mint azelőtt, csak majdnem át lehetett rajta látni. Igazán szokatlan, szinte nevetséges látvány volt.

Míg a három harcos az újratöltéssel volt elfoglalva, Martin kinézett, és magában hangosan nevetett a szétlőtt Halálosztón.

Az öröm nem tartott sokáig, a mosoly az arcára fagyott.

A T-600-as háta mögött hirtelen fémesen megvillant valami, majd egy teljes sebességgel száguldó Ezüsthernyó bukkant elő a romok közül.

Martin azonnal a vállához kapta a fegyverét, és gondolkodás nélkül tüzelt. Az MP-5-ösből röppenő golyók elkerülték az öngyilkos gépet, ami bravúros rakéta-rásegítéssel felugrott egy kocsi tetejére. Már-már veszélyesen közel került, amikor végre begyűjtötte az első találatot. Az ostyaáramkörös processzor minden erőforrását mozgósított a művelet befejezésére, de mivel a közben szép számmal érkező golyók teljesen tönkretették a vezérlőrendszert, csupán egyetlen dolgot tehetett… Az Ezüsthernyó alig tizenöt méterre volt, amikor a detonáció bekövetkezett. A levegőt megtöltötte a szerteszálló srapnelek visító zaja.

Néhány gyilkos fémdarab berepült fedezékük ajtaján, majd hangos csattanással tövig belefúródott a hátsó falba.

– Mindenki jól van? – kérdezte halkan Martin.

– Ja, minden oké. Kösz – súgta vissza Timothy.

– Ahhoz nincs túl sok lőszerünk. – mutatott Nigel az MP5-ösre.

Martin kivette a tárat a fegyverből, majd kinyomta belőle a benne maradt két golyót.

– Azt hiszem, az utolsó pillanatban kaptam el.

A többiek áhítatosan néztek a két töltényre. Az életük múlhatott volna rajtuk.

– Legközelebb pontosabban! – jegyezte meg szarkasztikusan Timothy. – Ti, fehérek nem vagytok túl jó lövészek.

– Pofa be! Ideje odébb állni! Ki tudja, hányan vannak még a környéken – mondta O'Conell, majd csendre intette a társaságot, és elindult kifelé, új rejtekhelyet keresni.

Libasorban haladtak, végig a lehető legsötétebb árnyékok takarásában mozogva. Az időjárás különösen kegyetlen volt, a havazáshoz szokatlan hideg és erős szél is társult. A kis csapat minden tagja fázott. Valószínűleg nem akadt olyan ember a környéken, aki ne így érzett volna. A szürke hó elég ritka pelyhekben hullott ahhoz, hogy ne csökkentse jelentősen a látótávolságot, így szemmel tudták tartani a környéket. Látszólag semmi sem mozdult. O'Conell egy közeli ház felé mutatott, majd kézjelekkel a többség tudtára adta, hogy ott fognak megállni.

Az épület, már ami megmaradt belőle, semmiben sem különbözött egy szép nagy kupac építési hulladéktól, de valójában egy épségben maradt emelet is húzódott benne.

Oda mászott fel a négy gerilla.

Kerestek egy olyan szobát, ami legalább két kijárattal rendelkezik, majd kis kört alkotva leültek a padlóra.

– Attól tartok, ez a gép nem egyedül volt itt – kezdte Nigel.

– Ez tény. Már csak az a kérdés, mennyire bosszantottuk fel a Skynetet az eddigi akcióinkkal – értett egyet O'Conell.

– Cseszd meg, nem értem, mire célzol!

– Nahát, felsőbbrendű fekete testvérünk ilyen szerény lenne szellemiekben? – kérdezte O'Conell vigyorogva.

– Bekaphatod azt a nagy bokszos farkamat! – Timothy nem tűnt sértődöttnek, az efféle ugratás megszokottnak számított.

– Arra gondolsz, hogy túlzottan felhívtuk magunkra a figyelmet? – kérdezte Martin elgondolkodva.

– Igen. Szerintem erre már biztosan felfigyelt a rohadék. Túl sok kárt okoztunk; jóval többet, mint egy átvonuló csapat.

– Vagyis bármelyik percben itt lehet a kivégzőosztag.

– Akkor miért vagyunk még itt?

– Iránya Róka! – zárta le a beszélgetést Martin.

A többiek bólogattak. Ha másban nem, abban mind egyetértettek, hogy ideje odébbállni.

Továbbra is O'Conell vezetett. Úgy döntött, hogy keresztülvágnak a tömb felső emeletén, legalább addig sem kell gépektől tartaniuk.

Az egész ház pusztulást árasztott magából, minden egyes négyzetcentiméterét átjárta a halál hideg szaga. Csendben haladtak, minden lépésükre oda kellett figyelniük, hiszen egyikük sem akart lyukba, vagy csapdába lépni. Bár a ház lakatlannak tűnt, gyakran vállhoz emelték a fegyverüket és egy darabig így haladtak, hogy ha valaki felbukkanna, azonnal elkaphassák.

Gond nélkül értek el a túloldali lépcsőházhoz.

Félig leszakadt „KIJÁRAT” feliratú tábla függött a keskeny ajtó felett. A lépcsőház nagyjából épségben maradt, nem túl sok lépcsőfok hiányzott, így szokatlanul kényelmesen értek le a földszintre.

O'Conell intett a többieknek, hogy nézzenek körbe, mire azok Martin kivételével egy-egy ablakhoz siettek, és alaposan végigpásztázták a környéket. Martin inkább O'Conellhez csatlakozott, aki röviden elmagyarázott neki néhány fontos kézjelet.

– Tiszta – mondta rövidesen Timothy, és rövidesen mindenki leadta jelentését. Úgy tűnt, szerencséjük van.

O'Conell bólintott, majd maga mögé intette a többieket, és átvágott az utcán. Valahonnan a távolból Hunter-Killerek halk sivítása, majd egy jókora robbanás hallatszott.

Valaki megint megszívta…

Meglepően gyorsan haladtak. O'Conell nagyjából ismerte a környékbeli kiborg-járőrök útvonalait, de eddig még egyetlen egység sem volt a várt helyén. Ez kettős érzelmeket váltott ki a vezérből, hiszen egyrészt örült, mert így a tervezett menetidő akár a negyedére, ötödére rövidülhet, már amennyiben végig így haladhatnak, másrészt aggódott, mert csapdát sejtett. A gépeket valahová átcsoportosították.

Ez volt a leglogikusabb magyarázat.

A bázisra jutás szempontjából ez volt a lehető legjobb dolog, ami csak történhetett, de O'Conell nem volt önző. Nem örvendezett a „szerencsének”, hanem egyre rosszabbul érezte magát. Tudta, hogy a Skynet nem szokta csak úgy átcsoportosítani a járőröket, így azok hiánya csakis valamilyen rajtaütés miatt lehetséges.

Agyában kétségbeesetten keresgélte az okokat és a lehetséges célpontokat, de már nem volt ideje teljesen végiggondolni a dolgokat.

Egyelőre alaptalannak nyilvánította a feltevéseit, és szinte megnyugodott, ahogy meglátta a keresztutca közepén a semmivel Össze nem téveszthető gépóriás sötétlő tömegét.

Már jócskán elhagyták az MG-04-es szektort, ezért bízott benne, hogy a kiborg nem tud még róluk. Intett a többieknek, és egy nagy faldarab mögé húzódott. A társai egyenként bukkantak fel mellette. Mikor mind együtt voltak, nekiláttak a taktikai egyeztetésnek.

– Fejvadász van előttünk – közölte szárazon.

– Kerüljük ki! Ez túl kemény dió – javasolta Timothy, és ezzel mindenki egyetértett.

– Arrafelé áttörhetünk – mutatta Nigel.

– Nem lesz az túl közel? Nincs kedvem itt megdögleni, ennyi sápadt seggfej közt.

– Követjük ezt a törmelékdombot – magyarázta a társa –, eltakar minket, és ne kelljen még egyszer mondanom, hogy fejezd be ezt az idióta szövegelést!.

– Eh, menj a picsába! Nekem ez akkor se kóser.

– Ugyan már! – bólintott O'Conell. – Igaza van. Ez a távolság bőven elég lesz. Meg tudjuk csinálni. Ha csak hárman lennénk, akkor is menne.

– Mert nem hárman vagyunk? Az öreg szerinted ér valamit?

– Hé! Több tiszteletet, fiacskám! Én talán kicsit régebb óta háborúzom, mint te!

– Fejezzétek be! Koncentráljunk a feladatra!

Ebben mindenki egyetértett.

– Én megyek elöl – jelentette ki O'Conell ellentmondást nem tűrően. – Ti úgy húszméterenként kövessetek. Ha valamelyikünket ki is szúrná, a többiek elmenekülhetnek.

– Azért a biztonság kedvéért osszuk meg a gránátokat. Sosem lehet tudni…

Miközben mindenki kipakolta a maga marokbombáit, önkéntelenül is sűrűn pislogtak a Fejvadász sötét tömege felé.

Egy ilyen monstrum soha nem ígért jót.